Szép kiállítást hozott létre a debreceni egyetem agrárcentruma és a Déri múzeum kézfogása. Utóbbinak gazdag tárgyi emlékanyaga gyűlt össze az alföldi, döntő részben mezővárosi paraszti gazdálkodás témakörében. A múzeum történetében ez az első alkalom, hogy falain kívül önálló és állandó kiállításon bemutat egy teljes témakört. Az egyetem hallgatóinak ki sem kell mozdulniuk az épületből, hogy megismerkedjenek szakmájuk múltjával.

A gyűjtemény anyagának összehozása Varga Gyula, a sajnos már elhunyt muzeológus érdeme, aki a Debrecen történetét bemutató kiállítás részeként, részben saját gyűjtéséből, részben a már meglévő múzeumi anyagból válogatta össze a 18-19. századról szóló agrárgazdaság-történeti gyűjteményt. Ennek egyes darabjai beépültek a múzeum egyéb kiállításaiba, de nagy részének bemutatását helyhiány akadályozta. A múzeum raktáraiban porosodott a rekvizitumok többsége, miközben az intézmény vezetői helyet kerestek kiállításukra, akár a múzeum falain kívül is. Ez a tény - és az agrárcentrum vezetőinek a szakmai gyökerek bemutatására irányuló szándéka - hozta létre az ország első, egyetemre kihelyezett múzeumi kiállítását, amely a centrum főépületében található.

Harci fegyverként is használták őket

A gyakorlati életnek megfelelően három téma köré csoportosulnak a kiállított tárgyak és eszközök.
A földművelés témakörében a szántóföldi művelés, főleg a gabona- és takarmánytermesztés munkadarabjai láthatók. Komplett faekét is megtekinthet az érdeklődő, amelyről jó, ha tudjuk, hogy csak a tartórészek voltak fából, az ekevas és a csoroszlya kovácsoltvasból készült, már a 19. században is. A kiállított darabbal még 1940-ben is dolgozott egy földművelő.
Eleink legáltalánosabban használt kéziszerszáma a kapa volt. Olyannyira elterjedt, hogy külön nyilvántartották az "egy kapa föld" területmértéket: ez mintegy 300 négyszögöl volt, egy jó kapás ennyit kukoricát tudott egy nap alatt megkapálni. A vetéshez csak a 19. század vége óta használtak vetőgépet, addig kézzel vetettek, egy nyakba vetett kendőből szórták szét nagy ívben a magokat. Az aratáshoz már a 16. században is a kasza volt használatos, a történelem előtti korra jellemző sarlóval szemben. (Az utóbbival inkább a kisebb mennyiségű, azonnal az állatok elé tett zöldtakarmányt vágták le. Bár a népdal szerint sarlóztak is: Ne menj rózsám a tarlóra!/ Gyönge vagy még a sarlóra… )
Egy több mint száz éves, de még ma is használható kasza ugyancsak látható a kiállított tárgyak között, akárcsak az a cséphadaró, amellyel a levágott kalászokat csépelték ki. Mindkét eszközt harci fegyverként is használták a parasztháborúkban, a kaszát kiegyenesítve, a cséphadaró fagömböt vassal kiverve. A kicsépelendő gabonát előbb megtisztították: ehhez korábban a szél erejét használták ki, lapátokkal a magasba lendítették a magvakat, és a szél kifújta közülük az ocsút. Később erre szolgált a fából és fémből készült szelelő, amelyben lapátok forgatása produkálta a szelet.
A gabonát többek között hombárokban is tárolták. A kiállított darab fűzfavesszőkből készült, agyaggal kitapasztották, a külsejét lemeszelték, így a benne lévő gabona lélegezhetett, nem fülledt be. Mennyiségét hitelesített, beosztással bíró faléccel lehetett megállapítani, amelyet a hombár vagy más tárolóedény fenekéig kellett ledugni.
Akadtak más szerszámok is, amelyek fából készültek. Például a csapó, amellyel lecsapták a vékába tett gabonából azt a részt, amely a peremen felül púpozódott. Ugyan a gabonát malmokban őröltették, de például a kukoricát saját, emberi erővel működő őrlőköves berendezéseikben aprították tengeridarává, amellyel a disznókat is hizlalták. Ebből is látható egy szép példány a kiállításon.

Boltba csak petróért és sóért jártak

A régi paraszti gazdaságban nem törvényekkel határozták meg, hogy milyen legyen a másik nagy ágazat, az állattenyésztés és a földművelés aránya. Legalább annyi állatot tartott a gazda, amely elég volt családja ellátásához és az igavonó erő megteremtéséhez, esetleg a fölösleg értékesítéséhez. Semmiképpen sem volt a gazdának több jószága annál, amennyi számára takarmányt tudott termelni.
Az állattenyésztéshez szükséges tárgyakat is igyekeztek maguk a gazdálkodók előállítani. Olyan praktikus berendezést bárki tudott eszkábálni, amellyel megakadályozták, hogy a borjú elválasztás után szopjon: az eszközzel együtt szó szerint is a borjú orrára kötötték, hogy nem szabad szopnia. Durvább megoldás a vasból készült és a borjú homlokára illesztett fémszerkentyű, amely igencsak szúrós volt. Elképzelhető, hogy éhes borjú mekkorákat döfött vele, ha szopni akart.
A kiállítás egyik legrégibb darabja egy 1700-as évek második felében készült fanyelű, ám vasból készült szénavágó, amellyel a boglyából ki lehetett vágni a fontos takarmányt.

A három ágazat közül a szőlőtermelés volt a legkisebb, ami érthető, hiszen az Alföld "tengersík vidéke" nem annyira a boráról volt híres. De azért minden gazda megtermelte a maga szőlőjét, mustját, borát.

A kiállított évszázados metszőollókat akár ma is lehetne használni. Bennük a mai tekercsrugót egy kis acél lapka helyettesítette, a metszés után az nyitotta ki ismét a készséget. A permetezőgép előde egy rézcső volt, amelybe beszívták, majd kispriccelték a mészkénpor keverékét és a permetlevet. A tőkék környékét különböző kapákkal tették gyommentessé. Impozáns méretűek a szüreti berendezések, elsősorban a hatalmas szőlőprés, amely több generációt is kiszolgált, ha vigyáztak rá.
A kiállítás érdekes darabjai a gazdák maguk faragta eszközei. Egy alkalmas elágazó faágból remek eszközt lehetett készíteni a kévekötő számára, hogy a földön fekvő gabonából egy kézre eső adagot kiemeljen. Igen sok kisebb szerszám (ráspoly, kukoricaszurkáló, sarló) nyelét meg lehetett csinálni úgy, hogy a fémrész fogóját kukoricacsutkába verték.
Általában is mondhatjuk, hogy a hajdani parasztgazdaság teljesen önellátó volt. A szakmunkát kívánó holmikon kívül - a vas- és acélszerszámokat a kovácsok, hordót a kádárok készítették - mindennel ellátta magát. A korabeli mondás szerint a boltba csak petróért (petróleum) és sóért jártak, és még gyógyszereik is kikerültek az erdő-mező virágai közül.