- mondja Orsi, aki nemrég 2 futótársával együtt teljesítette a szekszárdi Borvidék Félmaratont.

Képzelgek magamban, figyelem a testem, az embereket, a környezetemet.
Ha hazaérek nyugtázom, hogy ez már megint az enyém, csak az enyém!
A versenyek előtt bennem van az egészséges izgalom, és jólesően gondolok arra, hogy jó „helyen” vagyok, mert manapság annyi káros és negatív, rossz dolog ér/érhet bennünket, de nekem/nekünk mégis sikerült a pozitív dolgokat meglátni és megcsinálni!
Akik hasonlót tesznek (bicikli, futás, edzés, patchwork, motorozás..., bármi), azok valahol mind „barátok” – legalábbis – EGY közös pont biztosan van bennük!
Azokat, akiket megismerhettem, vagy engem megismertek, az élet nem hiába sodorta mellém...
Tanítanak nekem valamit, „lophatok” tőlük, és én is részese lehetek az ő sikerüknek...
Ez nagy dolog! Hát én ezekért futok!!!

Futóverseny..., az kell,... magadért, a közösségért,
a hangulatért, az ered­mé­nyért, amiért olyan sokszor edzet­tél, küzdöttél!

Mivel szekszárdi születésű vagyok, kutya-kötelességemnek érez­tem a szekszárdi Borvidék Félmaraton lefutását május 3-án...
Ahhoz, hogy saját gátjainkat felülmúljuk, bizony sokszor szembe kell néznünk azokkal! Ha „betámadod” a félelmeidet, legyőzöd őket, megküzdesz velük, – megerősödsz, többé már nem tekinted legyőzhetetlen akadálynak... Nekem ez a szekszárdi bor félmaraton a futásaim mumusa volt. Tudtam, hogy akarom, de ismerve a terepet, azzal is tisztában voltam, hogy eddigi megmérettetéseim után ez lesz az igazi kihívás a maga 23,3 km-ével!! 3 hónappal a verseny előtt már regisztráltam magam, neveztem, mert attól tartottam, hogyha halogatom, akkor képes vagyok elsunnyogni a dolgot. 4-en indultunk útnak Szekszárd felé, még vidáman, tele energiával. A cukrászdánál viszont bevallottuk egymásnak, pár napja gyakran emlegetjük a borvidék pazar fekvését, néha álmainkban is hegyet mászunk...! Már mindegy, sínen vagyunk, csak már indulnánk! Hárman futunk, Bea barátnőnk buzdít, drukkol, inspirál, viszi a táskát, fényképez buzgón, lélekben velünk van, motiválja a csapatot. Most Ő a mindenesünk, mi magunkkal vagyunk elfoglalva...
Rajtvonalhoz állunk, START... Megnyugszunk, innen már nincs visszaút! A város gyönyörű, én „idegen­ve­ze­tek”. Moncsi és Dia csendben hallgatnak, vagy mert tényleg érdekli őket, vagy csak nem ismerik a vidéket, így jobb, ha spórolnak az energiával, ...nincs kérdés, nincs válasz, így hát folytatom: „itt nőttem fel, ide jártam iskolába, óvodába, játszótér, szánkópálya, Babits-ház, Béla tér, cukrászda, gumiszerviz, és egy meredek szurdok..., ööö, azta..., nem baj, kezdődik, de erre számítottunk!!” Kifutjuk, ...majd a frissítőállomáson pihenünk, aztán tovább... 4 emelkedővel kalkuláltunk, na ebből 7 lett. Meredek..., nagyon meredek..., és olyan, amivel maga Babszem Jankó is csak az égig érő paszuly megmászásakor találkozott! Aztán földes, füves, sztyeppés, kanyargós, és még pincén átfutós is volt. (Ez nagyon látványos és klassz ötlet, viszont ezúton szeretném továbbítani a többi „borfutó” megállapítását, hogy a sajttálat és a hideg, laza fröccsöt kicsit hiányolták...)
Az egyik frissítőállomáson hűs, házi bodzaszörppel kínáltak minket, nagyon finom volt, gyermekkorom bodzaszörp-ízét és illatát éreztem a számban... A 6. dombocskánál már nagyon fáradtan és elgyötörten nyögtem oda a futótársamnak, 1 még tutira hátra van, mert a Kálváriát biztosan nem hagyják ki a versenyből....Bejött..., nem maradt ki..., na akkor uccu...!! Felfutunk, és tudom, innen már csak lefelé visz az utunk a célig! Új erőre kapunk, csak „száguldunk” lefelé, még odabököm barátnőmnek, itt balra lesz egy mézeskalácsos, ha Szekszárdra jöttök, na ezt ki ne hagyjátok...
Az eső elkerült minket, vagy mi előztük meg „őt”, csak a hűvös szele kísért végig az utunkon. Talán így volt az igazi, bár volt, ahol egy csapat biciklis szurkolótól taps helyett eső-táncot kértünk, frissítőnek! A befutó és a cél előtti pillanatok leírhatatlan örömmel töltöttek el minket! Itt vagyunk, teljesítettük, jó idővel, jó hangulatban és remek társasággal.... Ez utóbbi marad meg mindig az emberben, bármilyen nehézséggel kell is szembenéznie... Teljesen másképp állok már a terep-, és csúcsfutáshoz én is, mert tudom, hogy megcsináltam, képes vagyok rá...

(Szimonné Orsi, Dombóvár)

„Ha az utadat választod, fájni fog. Fájni, mert néha egyedül kell menned, és bizony törni fog a cipő. Néha hozzád vágnak valamit, vagy csak te rogysz le a földre teljes kimerültségben. De tudod, ahhoz, hogy ragyoghass, bizony néha össze kell törnöd. (...) Onnantól, hogy ismered az utat, ragyogás váltja fel a félelmet, hiszen tudni fogod: elég erős vagy mindenhez... "

(Oravecz Nóra)